A kecskeméti agility megteremtője: Szabó János
Sziasztok!
Remélem, nem baj, hogy így szólítalak meg Benneteket, de azt hiszem a „legidősebb” kecskeméti agilitys jogán ezt megtehetem. Már ami az agilitys múltamat illeti, mert bízom benne, hogy „életkorilag” van nálam idősebb agilitys is. Mert hát ugye elkezdeni sosem késő.
S hogy ki vagyok én, aki vette magának a bátorságot, hogy írok ezen az oldalon, nos a kép tanulsága szerint a „kecskeméti agility megteremtője”.
Ez olyan ciki. Az Erika mondta: írhatnék egy-két gondolatot erre az oldalra. Ki mer egy főnökkel ellenkezni?!
Ha gondoljátok a következő rész átugorható, de hát úgy illik, hogy bemutatkozzam.
Nos, Szabó Jánosnak hívnak és 1994-ben találkoztam először az agilityvel…
Vagy talán inkább úgy kezdeném, hogy gyerekként a Leninváros környékén laktunk és ott találkoztam egy idős bácsival, akinek volt egy Lord nevű németjuhásza. Nos, ez a Lord mai szemmel nézve inkább keverékre hajazott, de akkor nagyon szép sikereket ért el kutyakiállításokon. Ezt a Lordot órákon át lehetett nyüstölni az apportírozással.
Talán így kezdődött, talán úgy, hogy később egy osztálytársamnak volt egy Kópé nevű tacskója, meg úgy, hogy a mai Tóth László Ált. Iskola mögött volt egy épített kotorék pálya; ma már nem tudom. Az biztos, nekem csak felnőtt fejjel adatott meg a „kutyázás” öröme.
1993-ban aztán eljött az idő és megvettem első kutyámat, egy „belgát”. Azt mondták „grönendél” mert még rendesen ki sem tudtam mondani. Nos; ezt a grőnendélt Fannynak neveztem el, és hát rengeteg örömöt szerzett nekem 2007-es haláláig. A szétszedett lakást most ne említsük!
Nos, Fannyval rá kellett jönnöm, a kiállításosdi, meg őrző-védő munka nem a mi műfajunk, bár bemutatókon nagyon jól helytállt a csibészelésben.
Aztán egy újságcikk sorozatai kapcsán megismerkedtem az agilityvel.
No, gondoltam ez lesz az! Az akkori kiképzés vezetőm segítségével, akit úgy hívnak Csikai Gyula, akadályokat eszkábáltunk és usgyi neki. Azt hogy méretek meg érintő zóna, meg hogy a szlalomot merről kell kezdeni stb. bagatell. Lelkes voltam és láttam Fannyn is, nagyon élvezi.
Aztán 95-ben eljött az idő hogy megmutassuk tudásunkat versenyen is. Az omszki tónál rendezett versenyen, egyedüli vidékiként, aztán rá kellett jönnöm tudásbéli hiányosságaimra.
De hát lelkes voltam, csinálni akartam és hosszú küzdelmes évek során A3-as szintig jutottam Fannyval. Köszönöm neki!
Közben aztán lett épített pályánk, talán amin most is gyakoroltok. Meg állandó helyünk, meg a képek tanulsága szerint sok lelkes tagunk.
Aztán kiképzésvezetői tanfolyamot is végeztem, meg 4 éve az akkor még létező Hunnia Agility Klub vezetőségi tagja is lettem. Majd 2001-ben vettem egy bordert, Blendát, hogy majd aztán meg minden, de sajnos az életem, a munkám úgy alakult, hogy már aktívan nem agilityzem.
Remélem ez a „királyi” többesszám nem tűnik nagyképűségnek, mert bár aktívan nem veszek részt a Klub életében, vezetésében, ezt az Erika nálam százszor jobban csinálja, úgy gondolom én is hozzá tettem a magam kis torta szeletét ahhoz, hogy ma legyen agility Kecskeméten.
Mert hát mit is jelent nekem az agility? Talán egy érzést! S ebben az érzésben sok minden benne van: siker, kudarc, öröm, bánat, eufória, letargia így mind együtt.
Most aztán, hogy e sorokat papírra vetettem, igen papírra, majd lesz talán valaki, aki begépeli. El is akadtam az írásban egy kicsit, mert annyi emlék köt ehhez a sporthoz, hogy nehéz ezt az egészet megfogalmazni.
Az agilitynek köszönhetem, hogy Győrtől Debrecenig, Gyulától Budapestig rengeteg (bízom benne) barátra tettem szert.
Meg hát az agility megváltoztatta az életem. Tudom, ezek nagy szavak, de így igaz.
Bár azt jó tanácsként írom, hogy aki „családosként” vág bele ebbe az egészbe, nagyon vigyázzon, mert könnyen elkaphatja a gépszíj s már nem tudja a fontossági sorrendet. Tapasztalatból mondom, ma már másképp csinálnám!
De vissza az agilityre! Most lehetne még itt szakmaizni, meg sztorizni de azt gondolom a szakma már rég elment mellettem, a sztorizás meg az érintetteken kívül senkit nem érdekel!
Ami fontos: Szeressétek a kutyátokat ne csak akkor, ha látják. Ezt a sportot ugyanis nem lehet úgy űzni, hogy csak „vasárnap”. A kutyával együtt kell lélegezni, élni, úgy mondanám „egy húron pendülni”. A sikeres végrehajtáshoz vezető utat meg majd segít az oktató megtalálni. Mert hát két kutya sem egyforma, pláne két gazda!!
Ami még fontos: TÜRELEM!!! Igen, csupa nagybetűvel. Mert egy nálam okosabb kiképző azt mondta, hogy a kutya fejlődése egy emelkedő egyenes. De ebben az emelkedésben vannak vízszintes részek, amikor úgy érezzük, kutyánk azt is elfelejtette, amit eddig tudott. Akkor kell a gazda részéről a TÜRELEM! Mert hát nem kötelező a 18 hónapos kutyával versenyezni!!
Rengeteg gondolat kavarog még bennem, ahogy e sorokat írom, mert remélem az kiderült ebből a pár sorból, mennyire hiányzik ez az egész.
Amit még fontosnak tartok leírni: mindenki próbálja magában meghatározni önmaga és kutyája lehetőségeit. Mert egy rotival ne akarjuk a bordert utolérni.
Ha ez megvan, akkor azt gondolom, nagyon sok örömöt szerezhetünk magunknak és a kutyánknak egyaránt.
Talán kicsit „bőlére” engedtem a gondolataimat, de bízom benne, aki elolvasta, nem találta túl unalmasnak. Meg hátha olyan is, aki most még csak gondolkozik azon, mit is kéne az örökmozgó kutyájával csinálni. Egy szó van rá: AGILITYZNI!
Mert kicsit átszabva, de így szól az igazság: sok dolog van, mi csodálatos, de az agilitynél nincs csodálatosabb!
Na, szevasztok!
Ui.: Remélem, zavartam!!
Írta: Szabó János, 2013
Remélem, nem baj, hogy így szólítalak meg Benneteket, de azt hiszem a „legidősebb” kecskeméti agilitys jogán ezt megtehetem. Már ami az agilitys múltamat illeti, mert bízom benne, hogy „életkorilag” van nálam idősebb agilitys is. Mert hát ugye elkezdeni sosem késő.
S hogy ki vagyok én, aki vette magának a bátorságot, hogy írok ezen az oldalon, nos a kép tanulsága szerint a „kecskeméti agility megteremtője”.
Ez olyan ciki. Az Erika mondta: írhatnék egy-két gondolatot erre az oldalra. Ki mer egy főnökkel ellenkezni?!
Ha gondoljátok a következő rész átugorható, de hát úgy illik, hogy bemutatkozzam.
Nos, Szabó Jánosnak hívnak és 1994-ben találkoztam először az agilityvel…
Vagy talán inkább úgy kezdeném, hogy gyerekként a Leninváros környékén laktunk és ott találkoztam egy idős bácsival, akinek volt egy Lord nevű németjuhásza. Nos, ez a Lord mai szemmel nézve inkább keverékre hajazott, de akkor nagyon szép sikereket ért el kutyakiállításokon. Ezt a Lordot órákon át lehetett nyüstölni az apportírozással.
Talán így kezdődött, talán úgy, hogy később egy osztálytársamnak volt egy Kópé nevű tacskója, meg úgy, hogy a mai Tóth László Ált. Iskola mögött volt egy épített kotorék pálya; ma már nem tudom. Az biztos, nekem csak felnőtt fejjel adatott meg a „kutyázás” öröme.
1993-ban aztán eljött az idő és megvettem első kutyámat, egy „belgát”. Azt mondták „grönendél” mert még rendesen ki sem tudtam mondani. Nos; ezt a grőnendélt Fannynak neveztem el, és hát rengeteg örömöt szerzett nekem 2007-es haláláig. A szétszedett lakást most ne említsük!
Nos, Fannyval rá kellett jönnöm, a kiállításosdi, meg őrző-védő munka nem a mi műfajunk, bár bemutatókon nagyon jól helytállt a csibészelésben.
Aztán egy újságcikk sorozatai kapcsán megismerkedtem az agilityvel.
No, gondoltam ez lesz az! Az akkori kiképzés vezetőm segítségével, akit úgy hívnak Csikai Gyula, akadályokat eszkábáltunk és usgyi neki. Azt hogy méretek meg érintő zóna, meg hogy a szlalomot merről kell kezdeni stb. bagatell. Lelkes voltam és láttam Fannyn is, nagyon élvezi.
Aztán 95-ben eljött az idő hogy megmutassuk tudásunkat versenyen is. Az omszki tónál rendezett versenyen, egyedüli vidékiként, aztán rá kellett jönnöm tudásbéli hiányosságaimra.
De hát lelkes voltam, csinálni akartam és hosszú küzdelmes évek során A3-as szintig jutottam Fannyval. Köszönöm neki!
Közben aztán lett épített pályánk, talán amin most is gyakoroltok. Meg állandó helyünk, meg a képek tanulsága szerint sok lelkes tagunk.
Aztán kiképzésvezetői tanfolyamot is végeztem, meg 4 éve az akkor még létező Hunnia Agility Klub vezetőségi tagja is lettem. Majd 2001-ben vettem egy bordert, Blendát, hogy majd aztán meg minden, de sajnos az életem, a munkám úgy alakult, hogy már aktívan nem agilityzem.
Remélem ez a „királyi” többesszám nem tűnik nagyképűségnek, mert bár aktívan nem veszek részt a Klub életében, vezetésében, ezt az Erika nálam százszor jobban csinálja, úgy gondolom én is hozzá tettem a magam kis torta szeletét ahhoz, hogy ma legyen agility Kecskeméten.
Mert hát mit is jelent nekem az agility? Talán egy érzést! S ebben az érzésben sok minden benne van: siker, kudarc, öröm, bánat, eufória, letargia így mind együtt.
Most aztán, hogy e sorokat papírra vetettem, igen papírra, majd lesz talán valaki, aki begépeli. El is akadtam az írásban egy kicsit, mert annyi emlék köt ehhez a sporthoz, hogy nehéz ezt az egészet megfogalmazni.
Az agilitynek köszönhetem, hogy Győrtől Debrecenig, Gyulától Budapestig rengeteg (bízom benne) barátra tettem szert.
Meg hát az agility megváltoztatta az életem. Tudom, ezek nagy szavak, de így igaz.
Bár azt jó tanácsként írom, hogy aki „családosként” vág bele ebbe az egészbe, nagyon vigyázzon, mert könnyen elkaphatja a gépszíj s már nem tudja a fontossági sorrendet. Tapasztalatból mondom, ma már másképp csinálnám!
De vissza az agilityre! Most lehetne még itt szakmaizni, meg sztorizni de azt gondolom a szakma már rég elment mellettem, a sztorizás meg az érintetteken kívül senkit nem érdekel!
Ami fontos: Szeressétek a kutyátokat ne csak akkor, ha látják. Ezt a sportot ugyanis nem lehet úgy űzni, hogy csak „vasárnap”. A kutyával együtt kell lélegezni, élni, úgy mondanám „egy húron pendülni”. A sikeres végrehajtáshoz vezető utat meg majd segít az oktató megtalálni. Mert hát két kutya sem egyforma, pláne két gazda!!
Ami még fontos: TÜRELEM!!! Igen, csupa nagybetűvel. Mert egy nálam okosabb kiképző azt mondta, hogy a kutya fejlődése egy emelkedő egyenes. De ebben az emelkedésben vannak vízszintes részek, amikor úgy érezzük, kutyánk azt is elfelejtette, amit eddig tudott. Akkor kell a gazda részéről a TÜRELEM! Mert hát nem kötelező a 18 hónapos kutyával versenyezni!!
Rengeteg gondolat kavarog még bennem, ahogy e sorokat írom, mert remélem az kiderült ebből a pár sorból, mennyire hiányzik ez az egész.
Amit még fontosnak tartok leírni: mindenki próbálja magában meghatározni önmaga és kutyája lehetőségeit. Mert egy rotival ne akarjuk a bordert utolérni.
Ha ez megvan, akkor azt gondolom, nagyon sok örömöt szerezhetünk magunknak és a kutyánknak egyaránt.
Talán kicsit „bőlére” engedtem a gondolataimat, de bízom benne, aki elolvasta, nem találta túl unalmasnak. Meg hátha olyan is, aki most még csak gondolkozik azon, mit is kéne az örökmozgó kutyájával csinálni. Egy szó van rá: AGILITYZNI!
Mert kicsit átszabva, de így szól az igazság: sok dolog van, mi csodálatos, de az agilitynél nincs csodálatosabb!
Na, szevasztok!
Ui.: Remélem, zavartam!!
Írta: Szabó János, 2013